Gelich Richárd

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gelich Richárd
Gelich Richárd portréja. Marastoni József rajza (1867)
Gelich Richárd portréja. Marastoni József rajza (1867)
Született 1821. június 2.
Pozsony
Elhunyt 1899. február 4. (77 évesen)
Budapest

Gelich Richárd (Pozsony, 1821. június 2.Budapest, 1899. február 4.) katonatiszt, katonai szakíró.

Származása, tanulmányai

Vagyontalan, dalmát-olasz eredetű katonacsaládból származott. Apja tengerésztiszt volt, aki Velence Osztrák Császársághoz csatolása után belépett a császári hadseregbe és később egy gyalogezred parancsnoka lett. Ezredesként halt meg Velencében 1848-ban. Felesége, Gelich Richárd édesanyja Adrian Balbi olasz földrajztudós nővére volt. Gelich Richárd a családi hagyományoknak megfelelően a katonai pályát választotta, felsőbb tanulmányait a bécsújhelyi katonai akadémián végezte.

Pályája a császári és királyi hadseregben

1840-ben alhadnagyként lépett a császári és királyi hadsereg, 41. gyalogezredébe, melynek ekkor apja volt a parancsnoka. 1845-ig alakulatával Magyarország különböző részein állomásozott. 1845. június 1-jén hadnaggyá léptették elő és áthelyezték a Galíciában állomásozó 30. (Nugent) sorgyalogezredbe. Alakulatával részt vett a lengyel felkelés leverésében.

Szerepe az 1848–49-es szabadságharcban

1848. október 30-án kilépett a császári hadseregből és november 11-én november 1-jétől számítandó főhadnagyi rangban a magyar hadügyminisztérium táborkari osztályán szolgált. A 13. honvédzászlóalj állományába került, de megrendült egészségi állapota miatt nem teljesíthetett csapatszolgálatot. 1849. február 8-án, január 1-jei hatállyal századossá léptették elő és kinevezték a táborkari osztály hadműveleti alosztályának főnökévé. Június 25-én június 1-jei hatállyal beosztásának megtartása mellett őrnaggyá léptették elő. Ebben a beosztásban és rangban szolgált a szabadságharc bukásáig. A fegyverletétel után Szeged környékén bujdosott. Itt ismerkedett meg Vadász Imre városi hivatalnok leányával, akit feleségül vett, majd rövidesen feleségével Bécsen keresztül külföldre távozott. A császári hadbíróság 1851. május 30-án távollétében kötél általi halálra ítélte.

Emigrációban

Bécsen keresztül Wrocławba, Berlinbe, Hamburg-Altonába, majd a Holsteinba bevonuló osztrák csapatok elől Brémába menekült. Ezután Kölnben, később Brüsszelben élt, majd 1951-ben Londonban telepedett le. Tagja volt a báró Kemény Farkas által vezetett londoni emigránsszervezet választmányának. A bécsi levéltárak megnyitása után vált ismertté, hogy jelentéseket küldött a magyar emigrációról az osztrák titkosrendőrségnek. 1855-ben az angol hadsereg tisztje lett. Itt egy az angol katonai nevelőintézetek átszervezésére vonatkozó emlékiratot készített, melynek egyes pontjait a későbbiekben hasznosítottak. Mint az angol hadsereg idegenlégiójának őrnagya, az 5. könnyű gyalogezred kötelékében részt vett a krími háborúban. 1858-ban kilépett az angol hadseregből és az osztrák hatóságoknál kérvényezte, hogy hazatérhessen. 1858 júliusától 1859 februárjáig Olmützben vizsgálati fogságban volt. A haditörvényszék, mint a szabadságharcban részt vett volt császári és királyi tisztet kötél általi halálra ítélte, de egyúttal kegyelmet is kapott.

Pályája a Magyar Királyi Honvédségben

A honvédség kiegyezés utáni újjászervezésekor a hadügyminisztérium osztálytanácsosaként részt vett az új véderőrendszer törvényjavaslatának kidolgozásában. 1870-ben ezredesi rangban a 4. honvédzászlóalj parancsnokává nevezték ki. 1871-től a pozsonyi dandár parancsnoka lett. 1878-ban címzetes vezérőrnagyi rangban nyugalomba vonult.

Újságírói és szakírói pályája

Első figyelmet keltő munkája német nyelven Willisen in Schleswig und Holstein címmel jelent meg Kölnben, melyben összehasonlítást tett a magyar szabadságharc és a schleswig–holsteini hadjárat között. Hazatérése és a haditörvényszéki eljárás lefolytatása után 1861-től Temesváron szerkesztette a Grenzbote című politikai lapot, melyet gróf Pálffy Mór helytartó hamarosan betiltott. Ezután különféle német lapokba írt cikkeket a magyarországi viszonyokról, a magyar lapokban hadtudományi írásai jelentek meg, melyek közül számos az 1848–49-es szabadságharc katonai történetével foglalkozott.

1882 és 1889 között jelent meg az 1848–49-es szabadságharcról írt három kötetes műve, Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben címmel. A mű tényanyagában alig haladja meg a témakörben már megjelent átfogó művek, Horváth Mihály,[j 1] vagy Wilhelm Rüstow[j 2] munkáiét, Gelich azonban igyekezett hasznosítani az 1860-as évek óta megjelent emlékiratokat és feldolgozásokat is. Művében az 1848–49-es magyar kormányok hivatalos lapja, a Közlöny alapján számos korabeli forrást közöl, és az egyes hadjáratokról összefoglaló hadműveleti elemzést is ad. Szemtanúként számos részletet közöl a magyar hadügyi igazgatás működéséről is.[1]

Művei

  • Willisen in Schleswig und Holstein (Köln, 1851)
  • Ungarns Fall 1848-49. Von einem ungarischen Stabsoffizier (Köln, 1851)
  • The hungarian Generals of the war of the 1848-49. Biographical and political sketches I–IV. (London, 1855)
  • Briefe eines alten Soldaten über den Krieg im Norden, die k. k. österr., die k. preuss., die k. italien Armee (Bécs, 1867)
  • Tájékozás a hazai hadrendszerről alkotandó törvényjavaslatról (Pest, 1867)
  • Die Reorganisation der Heeresmacht Oesterr.-Ungarns mit Bezugnahme auf die Reorganisationsfrage. Vom Verfasser der Briefe eines alten Soldaten (Bécs, 1878)
  • Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben, I-II-III. kötet, Budapest, é. n. [1882–1889]

Külső hivatkozás

Jegyzetek

  1. Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben, I–III. kötet, Genf, 1865
  2. Wilhelm Rüstow: Geschichte des ungarischen Insurrectionskrieges in den Jahren 1848 und 1849, Zürich, 1860, magyarul: Az 1848-1849-diki magyar hadjárat története, Fordította: Vértesi Arnold (I. kötet) és Áldor Imre (II. kötet), Pest, 1866.

Források

  1. Hermann Róbert: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar történetírásban Archiválva 2009. október 16-i dátummal a Wayback Machine-ben, AETAS, 1999, 1–2. szám